Levendel gyűjtemény / collection életrajz / biography tanulmányok műtárgylista
tanulmányok
Anna Margitra emlékezem

1993. december 23-án lenne 80 éves. 43 lehetett, mikor Mezei Árpád révén megismertem. Sajátosan, érdekesen szép arca volt, talán nem Ámos Imre sokszor megfestett arcképe befolyásolja emlékezetemet. Rögtön, ismeretségünk elején megérintett Anna Margit idegességet, feszültséget gerjesztő lénye és művészete. Mind a kettő egyszerre. Primitív gyermekkori szorongást, ijedtséget, félelmeket idéző groteszk alakjai, bábjai, vad, oda nem illő színei nemhogy nem tetszettek, inkább ellenérzést, az értetlenség idegességét váltották ki belőlem. Találkozásunk indítéka is zavarba hozott. Mezei Árpád mindenáron segíteni akart európai iskolás barátain, akiket a szocreál korszak kitagadott és az egzisztenciális bizonytalanság, majd a nélkülözés eszközével akart jobb belátásra bírni, vagy a művészi pályáról eltéríteni. Árpád „ügynöklésében” engem is kipécézett, hogy vegyek képet Anna Margittól. Árpád – minthogy akkor már együtt dolgoztunk – ismerte helyzetemet, mégis értésére kellett adnom: nem a képvásárlás a gondom, hanem hogy – különösen a hónap utolsó harmadában – miből lesz vacsora. Mert a kórházi „üzemi étkezés”, illetve a gyerekeknek a napközis ebéd kiegészítésre szorult. Árpád azonban kitartott: ez nem anyagi ügy, mondta, hanem a megbecsülés és szolidaritás kifejezője; ha kell, kölcsön ad, vagy elintézi, hogy nem kell egyszerre fizetnem. Végül is feleségemmel a legkisebb Ámos akvarellt, a Lebegést választottuk. Árpád rögtön meg is szabta a kép árát 300 Ft-ban. Margit nem akarta megcáfolni Árpádot, de arcán láttam, hogy ezért a segíteni akarásáért Árpád meg fogja kapni a magáét. Később megtudtam, hogy Manci valóban összeveszett vele a művészet „leértékeléséért”, Árpád csak legyintett: megszokta művészbarátaitól az ilyen fizetséget. Az incidens, amibe belecseppentem, maradandó jót és tanulságot is hozott. A kis Ámos-képet, a Lebegést azóta is nagyon szeretjük, ott van fekvőhelyünk felett, s közben persze tudatosult bennem, miért idegenkedtem és miért idegenkedek a „képvásárlástól”, a művésszel alkudozó „gyűjtőtől”, még inkább az ügynök, a galéria, a bizományi áruház elidegenedett, személytelen képárusításától. Olyan ez számomra, mintha az orvos pénzért árulná az egészséget. A képzőművész, aki nemcsak megcsinálja, hanem alkotja képeit, szobrait, mindig magát adja, szinte kiszakít valamit eleven lényéből. Kondor Bélánál éreztem még, hogy – Anna Margithoz hasonlóan –, milyen nehezen válik meg képeitől. Sem pénzért, sem ajándékba nem adta szívesen. Meg kellett tennie, mert élni kellett, vásznat, festéket, anyagokat venni, és nem volt mindenki képes, mint Vajda Lajos, hogy csomagolópapíron csodálatos szénrajzokat hagyjon maga után. A „képvásárlás”-hoz kapcsolódó ismerkedés rossz érzését pedig később értettem meg, mikor már jobban ismertem Margit természetét, sokféle érzékenységét. Ha akkor tőle választottam volna valamit – bármit –, másként fogja fel pénztelenségemet. Azzal, hogy Ámost választottam, egy pillanat alatt megérezte (amit a pszichológus Árpád sem), hogy értetlenül, idegenül állok képei előtt. Szerencsére ez az értetlenség – bár mindkettőnkben rossz érzést keltett – nem vetett véget a kapcsolatkeresésnek; ellenkezőleg.
Nem hagyott nyugton ez a „műértői” kudarc. Megkerestem Margitot, és elhívtam hozzánk. Eljött, de ez a találkozás még rosszabbul sikerült. Magáról, helyzetéről, családjáról, művésztársairól beszélt. Tudtam, hogy beteg, tbc-s beteg, olyan, mint akikkel szakadatlanul dolgozom, és mégis ugyanolyan értetlenül álltam az emberrel szemben, mint képei előtt. Nem éreztem a betegeim bizonytalanságát, kifinomult és szomorú gyengeségét, szeretetigényét, támaszkeresését. Dühöt, kegyetlen lényeglátást, goromba szókimondást, szeretetlenséget, gyűlöletet, vad ösztönmegnyilvánulást és a vulkánok mélységéből feltörő, szabályozhatatlan erőt éreztem benne. Igen, beteg ember volt, de egészen másképpen beteg, mint megszoktam, és amit ismerni véltem. Már akkor elég sok művész lett betegem, többnyire írók, költők, színészek, hiszen a tbc népbetegség volt. Úgy gondoltam, hogy a tbc művészbetegség is, mert sok-sok betegemnél fedeztem fel művészi vonásokat, hajlamot, különös látásmódot. Képzőművész betegeim közt Anna Margit az elsők közül való volt – és talán ezért is – autodidakta személyiségtani ismeretszerzésemben különösen jelentőssé vált kapcsolatunk. Sokat tanultam tőle, általa.
Ez a második találkozásunk majdnem botrányba fulladt. Az, hogy egy jó szava nem volt férjéről, az akkor sokat publikáló, ismert műkritikus-újságíró Péter Imréről, még hagyján. Megtudtam, hogy miért nem szereti nővérét, fivérét, s az őt elismerő, nagyra tartó művészbarátait sem kerülte el epés kritikája. Mikor kijelentette, hogy két kisfiát is gyűlöli, mert a sok gond, törődés – különösen a nélkülözések közepette – kiszívja minden erejét (olyanok – mondta, mint a vámpírok), s ő nem tud igazán a dolgával foglalkozni, feleségem itt már elsápadt, majd mikor elment Manci, csak annyit mondott: „ne hívd ide többé ezt a nőt”. Manci aztán hamar megszerette Marit, ő azonban nehezen emésztette meg az anyaság szentségének megsértését. Valójában gondoskodó, jó anya volt Margit. András fia különösen és végzetesen kötődött hozzá. E második incidens után már tudtam: meg kell fejtenem az Anna Margit-rejtélyt. Tartok tőle, hogy a harmincöt év, a halálos ágyáig tartó barátság ehhez kevés volt. Valami mégis elindult köztünk, mert bár tbc-je a csonkalebeny rezekció után lényegében rendbejött, de fokozatosan minden panaszával, bajával, sőt, életvezetésbeli nehézségeivel is hozzám fordult. Örültem ennek, mert meg akartam ismerni, érteni akartam. Előbb a szokásos anamnesztikus betegvizsgálat módszereivel próbálkoztam. Nem sokra jutottam. Sichermann Margit tanyán született Borota közelében. Apjáról egy családi képet mutatva mondott valami keveset. Ezen a képen apja katonaruhában van, szakaszvezetői három csillaggal, oldalán kard, mellén két kitüntetés, ölében a négyéves Margit. Az elmagyarosodott paraszt zsidó típusa, Margit születésekor már gazdatiszt volt. Ez egész gyerekkorát a faluhoz kötötte. Anyját, Elefant nénit már személyesen ismertem. Két ember volt, akiről mindig gyöngéd szeretettel beszélt: Ámos Imre és édesanyja. De nagymamájához is meleg érzelem fűzte, édesanyámat többször meglátogatta, mert a nagymamájára emlékeztette. Egyszer fürdetés után megfésülte és legközelebb egy fehér hajához illő körfésűt hozott neki, hogy jobban összefogja haját. Anyám nagy becsben tartotta ezt a kis ajándékot. Sohasem kérdeztem a családjáról, gyermekkoráról. Tudtam, hogy apja nem jött haza a deportálásból. Tanyai, falusi gyerekkoráról meg képei mutatásakor többször is beszélt. A falusi zsidók életére, küllemére, öltözékére utaló elemek keverednek néha a magyar paraszti folklórral, annak sajátos, bizarr válfajával, melyet Manci „cselédfolklórnak” nevezett. Szenvedélyesen kereste az ilyen tárgyakat. Magam is – járva az országot –, mindent gyűjtöttem, ami parasztember keze munkája. Mancit egy-egy míves darabbal boldoggá lehetett tenni. Ha megszerette, motívumként használta képein. Fokozatosan rájöttem, hogy Manciról nem a kérdezgető, exploráló módszer ad ismereteket, hanem az éppen festett képe. Az Anna Margit-rejtélyt képei, bábfigurái hordozzák, hiszen sok köztük az önarckép, a legszemélyesebb énvonatkozás. Mint az Európai Iskolához tartozó művészekre, rá is hatottak a modern irányzatok, az izmusok, a fauvizmus, az expresszionizmus, a szürrealizmus, kevésbé a kubizmus, az absztrakciók, de a paraszti folklór, a gyermekábrázolások, a neoprimitívek, a bábművészet éppen úgy jelen van eredetiségében. Anna Margit művészete olyan sokrétű, egyedi és összetett, mint maga az ember, mint Anna Margit.
Közös felfedezéseink hoztak össze bennünket. Egyszer végignéztem nála egy periódusát, amit a műtétje után festett. „Manci – kérdeztem –, te tudatosan hagyod el figuráid egyik vagy másik végtagját, karját, lábát?” „Nem gondoltam rá” – válaszolta. A lebenyirtás csonkolási élménye így, ilyen hitelességgel jelenik meg képein, feltörve a tudatalattiból, az időből, Anna Margit vadon maradt ösztönvilágából. A „szentendrei” falamon helyeztem el három kisméretű Anna Margit képet-egymás közelében – a „betegség” sorozatból. Az első kép (30x23 cm olaj) a Kiabáló, közvetlen megbetegedése előtt festette. A kép egészét betölti a fehér testű, stilizált, futó nőalak, narancsszínű alapon. Bal kezét kiabáló szájához emeli, jobb karját segítséget kérően kitárja, lángvörös haja hátracsapódva lobog. A megbetegedés kitörését megérző vészkiáltás, az alarm-reakció képe ez. A második kép a sorozatból a Kacsintó fej (23x10 cm olaj) már a műtét után készült. Szürkéskék háttér előtt fehér arcú és testű nőalak mellképe. Kissé oldalt döntött feje szembefordul. Fekete haja hosszú, bal szemhéja félig becsukódik. Nem kacsint, inkább a helyi érzéstelenítésben végzett műtétet követő „Horner-tünetre” utal. Ez az első kép, ahol már hiányzik a beteg karja (csonkolási élmény). A harmadik kép a gyógyulás után, 1960-ból való (35x20 cm olaj, grafit). Fehér háttér előtt a nézőnek háttal álló, fekete, satírozott testű nőalak. Jobb lábát hátra nyújtja, teste mellett lenyúló jobb kezéből kavicsokat dob le. Lába mellett kerek, nagyobb kövek. Arca balra néz, kontyából hátul fehér szalag nyúlik ki. Ezt a képet Manci nem kis öngúnnyal múzsájának nevezte, a csúnya, nagyfenekű múzsa nem ihletet, hanem kavicsot dob neki. Itt már „kinőttek” a végtagok.
Manci valahol megérezte, hogy a kezdeti értetlenségből fakadó távolságtartásom fokozatosan képei iránti figyelmességgé, érdeklődéssé alakult. Szívesen vette, méltányolta sajátos, talán számára más, kissé orvosi, pszichológiai megközelítésű képértelmezéseimet. Egyszer elmondtam neki a tbc-s betegek személyiségvizsgálatai során szerzett megfigyelésemet betegeim képi, vizuális gondolkodási módjáról, a nappali álmodozásukról, a „mozizásról”, a tbc-s betegek művészi hajlamáról, amit Személyiség és tuberkulózis című, Mezeivel közös könyvünkben meg is fogalmaztam. Itt nagyot segített nekem, mert elárulta, amiről másnak nemigen beszélt, az ő sajátos alkotási folyamatát, festésmódját, hogy ő világéletében „másolt”. Ezt ő annak tulajdonította, hogy kisgyerekkorában képek másolásával tanult rajzolni, festeni. Soha nem fest természet vagy modell után. Leggyakrabban az elalvás előtti csendben „festi meg” alakjait, komponálja képeit. Másnap a felfokozott fantázia teremtette vízióját reprodukálja, szinte csak lemásolja a vászonra. A tbc-s betegeknél megfigyelt fokozott fantázia tevékenységet a maga extrém példájával, a vizuális hallucinációra emlékeztető képalkotási technikájával – visszaigazolta. 1962-ben írt és 1965-ben megjelent könyvemben már utalok erre az „explorációra”, a tbc-s betegek művészi hajlamáról szólva. Sok betegem rajzolt, festett, gyűjtöttem is alkotásaikat; mennyi mindent kifejeztek így, amit szavakkal nem tudtak volna hasonló szinten megfogalmazni! Munkáik érzékenységet, gyengédséget, szeretetvágyat tükröztek. Hogy mégsem lettek nagy művészek, nem a betegségükön múlott. Intézetünk ápoltjai közt van Derkovits Gyula, Kassák Lajos, Czillich Anna, Körösfői-Kriesch Aladár, Detre Loránd, Dési Huber István, Vajda Lajos, Bálint Endre, Szőnyi István, Andrássy Kurta János, Mikus Sándor és mások. Anna Margit ismeretében értettem meg, nem elég a művészi hajlam, a művészi attitűd vagy látásmód, kell valami feltörő erő is, amit közönségesen tehetségnek neveznek.
Ez az erő Anna Margitnál eredeti, egyéni, saját útját megteremtő művészetén túl egész életvezetésében, a túlélés művészetében is hatott. Korán kiszakadt a családi környezetéből. Korán kapcsolódott Ámos Imréhez, és nagyon korán elvesztette. Túlélte a rettegés éveit, és hamar csalódott a felszabadulást váró reményében. Az Európai Iskola csoportjában is a legkivetettebbek közé tartozott. Húsz évig – 1948 és 68 között – nem engedték képeit kiállítani. Az 1957-es Tavaszi Tárlat rövid intermezzó volt. Láttam küzdelmét a tbc-vel, a nélkülözéssel, a személyes boldogtalansággal. Segített ügyeskedésemben, hogy a budakeszi szanatóriumban megrendezzük a tbc-s művészek kiállítását 1961-ben. Ezt a „tiltott” modern művészek demonstrációjává tette a látogatók tömege. Bajaiban is erőt mutatott. Emlékszem, mikor a piacról, tele szatyorral autóbuszon jött fel hozzám a budakeszi intézetbe, mert nem jól érezte magát. Súlyos, kiterjedt infarktusa volt. Kibírta. A bélrák, az újabb műtét, a nyirokutakon betörő áttételek is nehezen végeztek vele. 1990 karácsonyán még megszökött a belosztályról – mert elégedetlen volt az ellátással. Szenvedéseit kivetítette környezetére. Képtelen volt már megenni a kórházi kosztot. Kérte, hogy feleségem főztjét vigyem be. Örült neki, majd kihányta. Nagyon boldogtalanul halt meg. Ereje volt, de már nem tudott szeretni, még ambivalensen sem. Nem volt már forrás – mert nem tudott már festeni.

Kritika, 1993/12.




„Élek a haláltól”
Bálint Endrére emlékezem

1994. október 27-én lenne nyolcvanéves. Életútja és művészete egymásra vetülő rétegei ma talán már világosabban láthatók. A korai fauve-os színvilág és ecsetkezelés, a picassói, braque-i, kassáki absztrakció szigora, a chagalli szürrealista álomvilág érintése, a mester és barát Vajda Lajos, a művészbarátok, Korniss és Sikuta, Anna Margit és a tanítványként közel került Ország Lili és még megannyi kortárs művész hatása is felfedezhető a jellegzetes, senkiével össze nem téveszthető művészetében. A sokféle hatás ellenére, vagy éppen ezért alakult ki Bálint egyedi világa. Hasonló a kapcsolata a tárgyakkal is. Az újra és újra visszatérő bálinti motívumok egyszeri találkozások leletei és leleményei. Az életút, a személyiség és művészetének ismerete, egybevetése megkönnyítheti a mélyebb megértést. De csak egy bizonyos szintig. Mi segíthet tovább? Talán az előzmények. Tízéves volt, mikor heveny fehérvérűségben meghalt az apja. Ismert a gyermekkori traumák meghatározó szerepe az egész személyiségfejlődésben, annak zavaraiban. Az egyik legsúlyosabbika a traumatizáló tényezőknek a korai árvaság. A neurotikus személyiségfejlődés fokozott sérülékenységre, idült betegségekre, például tuberkulózisra, rossz frusztrációtűrésre, devianciákra hajlamosít. Ahogy tőle, a róla írottakból megismertem gyermekkorát, Bálint Aladár, a képzőművészeti és zenekritikus Orczy úti lakásában mindennaposak voltak az írók, kritikusok, művészek, a nyugatosok (anyai nagybátyja Osvát Ernő). Úgy gondolom, a személyiségfejlődésben nemcsak a gyermekkori traumák, hanem a „gyermeket körülvevő szellemi légkör” is jelentős, hiszen egy életre szóló szellemi igényszintet is eleve meghatározhat. Ellensúlyként, bizonyos immunvédelemként hathat az a korai szellemi környezet, mely őt körülvette. Bálint Aladár váratlan halála feldolgozhatatlan zavart okozott ebben a művelt, értelmiségi, az apa szellemi tevékenységére egzisztenciálisan is ráépülő családban. Ugyancsak ismert a személyiséglélektanban a kisebbik gyerek fokozott sérülékenysége. Az apa halálát követő helyzetben keletkezett zavarodottság hamar jelentkezett Bandinál az iskolakerülő csavargásában, a józsefvárosi utcagyerekek közé lecsúszó, rohamos deklasszálódásban. Mindez megrémítette az anyját, nővérét és a „segítségére siető” családot. De a zavar a legrosszabb tanácsadó, mert rosszabb nemigen történhetett Bandival, mint hogy árvaházba adták. Ennek az öt évnek – minden emlékezésében, írásában hangsúlyozott, túldimenzionált „szörnyűsége” a ki nem mondható, másik traumáról is árulkodik. A rajongva szeretett, kifinomult lelkű anya is elhagyta. Ezt a traumát élete végéig nem tudta feldolgozni. Az ambivalencia egész érzelmi világában, életvezetésében uralkodó, magyarázó elvvé burjánzik. Mindaz, ami a gyerek Bálinttal történt, visszatérő történés a tbc-s betegek premorbid életútján; ha nem restellném, banális képletnek mondanám. Bálint betegségtörténésének alakulása – a kezemben lévő 36 kórlapjában dokumentálva, fél évszázad szenvedéstörténete Budakeszin – bizonyítja számomra, hogy nem a tuberkulózis állt ennek az élet- és betegségfolyamatnak a fő sodrában. Korai személyiségfejlődésének súlyos zavarai nemcsak tbc-re hajlamosító tényezők voltak, de számos deviancia okozója is lehetett volna – igen, lehetett volna például megtört pályájú művész. „Szabvány” ismereteimet soha nem éreztem elégségesnek Bálint mélyebb megértéséhez. Szorongási neurózisa más volt, mint a tbc-s betegek „bizonytalansági” tünetegyüttese, szeretetigénye, támaszkeresése. A legkirívóbban a betegségbe menekülés (a betegségben a megoldáskeresés) társítása kóros halálfélelemmel volt gyötrődésére jellemző. És senki olyan frappánsan nem határozta meg a jelenséget, mint ő maga egy tipikus bálinti szójátékkal: „élek a haláltól”. Bálintot és betegségét tehát nem tudtam „szabvány” személyiségtani ismereteimmel megfejteni. Mint a tbc-s betegek nagy többsége, erősen vizuális – képekben és nem szavakban gondolkodó volt. Csakhogy Bálintot az ismert festőtípusnál jóval intellektuálisabbnak ismertem. Sokirányú műveltsége, más művészetek iránti érdeklődése, sziporkázó szellemessége, saját szóviccei és szófacsarása mind erre utalt. Mezei Árpád révén régtől ismertem – az 1957-es Tavaszi Tárlat óta személyesen is. Végig tudtunk egymásról, de közelebb csak párizsi korszaka után kerültünk. Rögtön hazatérése után lett betegem.
1962. július 25–szeptember 26. között feküdt először osztályomon, de Budakeszin ez már az ötödik ápolása volt. Egy hétvégi szabadságáról késő este izgatottan hívott fel. Méltatlankodva és közben akasztófahumorral szólt a telefonba: „Lacikám, most már igazán kérlek; húzd be nálam a tüdővészféket”. Véres volt akkor a köpete, s ez mindig megrémítette. A szokásos kikérdezés után megnyugtattam: nyálkahártya-, és nem tüdővérzésről van szó.
A betegség (a kavernás tbc), három évig tartó légmellkezelés, a súlyos, szorongásos állapot szomatizálása Bálintnál is megerősítette bennem nézetemet a betegség funkcionális szerepét illetően a személyiség és külvilág egyensúlyában. 1936-ban a bal oldali folyamata légmellkezeléssel lényegében meggyógyult. 15 évig nem szorult kórházi, intézeti kezelésre. 1951 áprilisában kezdődött jobb oldali folyamata. A jobb oldalát is megtöltötték a János Kórházban, de júniusban áthelyezték Budakeszire utókezelésre, december 15-ig. A két betegségállapot között Bálint igen produktív volt.
1957-ben, mielőtt elment Párizsba, volt egy 52 napos kivizsgálása Budakeszin. Nem találtak már aktív tbc-s folyamatot, tenyésztései végig negatívak voltak, mégis rengeteg panasza, tünete, a kísérő és a tbc-s betegséghez kapcsolódó vagy kapcsolható légzési, belszervi károsodása akadt. Mindenki súlyos tüdő tbc-s betegnek tudta. 24 évig, és egyre hosszabb idejű intézeti gondozása után engem is meglep, hogy kiterjedt maradványok, lázas állapotok, súlyos legyengülés, valóságos senyvedéses állapotok ellenére aktív tbc-s betegsége nem újult ki. A gyógyult (post tbc-s) állapotot ő maga súlyos tüdőbetegként élte meg, és úgy érezte, hogy rengeteg panaszának igazi okát nem tudjuk megtalálni. Talán megnyugodott volna... Rettegett tehát a betegségtől, de valahogy szüksége is volt rá. A mindent befonó ambivalencia más területen is paradox reakciót váltott ki nála. Mint minden művésznek, alapvető szüksége volt az önkifejtésre, a sikeres alkotásra, az értésre, az értő közönségre, a kiállításra, a sikerre, az elismerésre. Hosszú évekig mellőzték – mert európai iskolás volt – szürrealista, absztrakt, avantgárd, modern, mikor mi. Amikor aztán érdemes, majd kiváló művész lett, valósággal belebetegedett; attól tartott, hogy az elismerés tönkreteszi. A Kossuth-díjat csak 1985-ben, nagyon betegen kapta, s ennek már más jelentése volt számára.
1935 óta kiállító művész, 1937-ben (23 évesen) első önálló kiállítása volt már a Tamás Galériában. Képzőművészeink élvonalában tartották számon az értők. De az „És”-ben Frank Jánosnak a „Bemutatjuk” rovatban kellett 18 friss grafikáját „bemutatni”.
Sajátos barátságunk egyáltalán nem volt konfliktusmentes. Már az alapállásban is különböző „érdekeink” ütköztek. Engem egy színes, igen izgalmas személyiségű, kiváló művész megismerése, értése hajtott, hogy orvos–beteg kapcsolatunk hatékonyabb legyen. Ő az elfogadó, tanácsot nyújtó, jóságos orvost követelte rajtam. Az 1979 áprilisi Kortársban hosszú dialógusunk jelent meg Somogyi Tóth Sándorral Életvezetés címen. Ebből néhány részt idézek:
„Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy az ember – miközben építi önmagát, növekszik a műveltsége, az élményanyaga, úgy erősödik, úgy válik egyre védettebbé a betegséggel szemben. Ezt a folyamatot kell erősíteni. A művészembereknél ez nagyon extrém módon jelentkezik. A művészembereknél a hiperszenzitivitás törvényszerű. A művész akkor lesz valakivé, ha nem a komfortutakon halad, hanem sokszor ütközik. Különösen akkor nehéz a helyzet, ha az emberi és művészi válság együtt jelentkezik. Nem mondok nevet, egy kiváló, ismert művészről van szó. Régóta tébécés, életveszélyesen súlyos tuberkulózisa volt, szerencsésen meggyógyult – de mindig minden baját a betegséggel akarja megoldani. Menekülés a betegség felé, egyszersmind óriási félelem a betegségtől. Most kifejezetten a halálfélelem gyötri. Nagyon hosszú ideig tartó mellőzés után hirtelen ráköszöntött a siker. Válsága egy bizonyos félelemből adódik, hogy „beintegrálódott a hatalomba”, ezért szorong. Szorong, mert valami olyat kell csinálnia, ami önfeladást jelent. Nem politikai értelmű a szembenállása, hanem, mondjuk, a komfort-világgal került szembe, mivel érzi, hogy teljesítménye épp ebből származik. Eljutott valahová, úgy érzi, ha nem tud továbbhaladni, akkor művészi útjának vége. Meg lehet figyelni: az emberi, művészi problémáit hogyan váltja át tünetekre. Megjegyzem, ez külön szakmává válik, amikor az ember megtanulja a tünetek nyelvét.
- Ezek konstruált tünetek?
- Nem. Ezek nem konstruált tünetek, de nem is veszélyes tünetek. Mégis verejtékező halálfélelemmel fogadja, értékeli őket. Például köhög, egész éjszaka gyötrődik. Ez neurotikus tünetnek látszik. Mégsem csupán az, mert egy idő után olyan sejteket is látunk a köpetében, amelyek allergiás jelenségre utalnak. Mármost mi lehet itt az orvos feladata? Én a beteggel a barátság mellett időnként feszült viszonyba kerülök. Átmenetileg. Mint orvos, és nemcsak mint orvos, igyekszem az egész embert látni. Vagy elfogadom ezt az útkeresést a betegség felé, és akkor nagyon hamar ki fog alakulni egy komoly szomatikus betegség, vagy eltorlaszolom az utat, ami őnála feszültséget, sőt ellenszenvet kelt, mivel akadálynak lát engem. Mégis, az ember, a művész iránti tiszteletem azt követeli, hogy a művészi produkcióra serkentsem – így lesz ő teljes ember. Nem árulhatom el őt azáltal, hogy utat engedek egy alacsonyabb szint felé. Persze, ezt sem lehet ad abszurdum vinni, mert ha én nem segíthetek a tünetek enyhítésével, akkor olyan helyzetbe hozom, amit nem tud elviselni. A betegségnek van ilyen szerepe, talán funkciót is mondhatnék, hogy lélegzetet ad egy embernek. Összeszedi magát, ha elfáradt, és akkor megkapja a betegségben való rendeződés lehetőségét. De mindig tudatosan látnom kell, hogy a „szerep” csupán átmeneti. A betegszereppel mindig van egy kötelesség, hogy ki kell jutni belőle. Tehát: ha a beteg összeszedte magát, akkor megint elindulhat az építkezés felé. És itt a lényeg. Ha csak megadjuk a betegszerepet, és ez véglegesül, akkor zuhanás következik. Megindul a beteg, és ki tudja hol áll meg.”

Pár nap múlva, mert mindig mindent olvasott, az alábbi levelet kaptam tőle. A levél gépelve íródott, még a név, az aláírás is, mert úgy gorombább.
„Dr. Levendel Lászlónak: Vétettél az orvosi etika legelemibb szabálya ellen: indiszkrét voltál. Miután számodra is nyilvánvaló lehetett, hogy Bálint Endréről van szó, ugyanilyen nyilvánvaló mindenki számára...
Tisztességesebb lett volna, ha megkérdeztél volna, hogy hozzájárulok-e – egyébként tévedésektől tarkított – ‘analízisedhez’. Ez minden észrevételem: Bálint Endre

1979. április 4.”
Persze nem vétettem az orvosi etika ellen, nem írtam ki – ahogy kazuisztikákban szokás neve kezdőbetűjét, életkorát, még azt sem, hogy a művész festő. Ismert művészbetegem pedig száznál több volt. Bandi magára ismert, és „tévedésektől tarkított” analízisemet nem véletlenül utasította el ilyen hevesen. A levélre nem reagáltam túlzott önigazolással; bizonyos feszültségszintet jobbnak láttam meghagyni. 1984 karácsonyán megjelent Életrajzi törmelékek kötetének dedikációja lehet talán ütközésünk lezárója: „dr. Levendel Lacinak, bosszúból, amiért életben hagyott, szeretettel: Bálint Bandi”.
Voltak napibb konfliktusaink is. Csillapíthatatlan köhögése időnként nem volt egyértelműen neurotikus, szapora légzése miatt a légutak szárazsága is tényező lehetett. Rendszeres aerosol-kezeléssel akartam párásítani légúti nyálkahártyáját. Ha tehette, elbliccelte a kezelést. Egyszer karon fogtam, és én vittem kezelésre. Ez szerinte is használt. Akkor kérdezte dühösen: „Tudod, mi vagy te?” – Majd megenyhülve válaszolt is magának: „Te a szeretet terrorlegénye vagy!” 1979 nyarától osztályom külső helyzete megromlott. Még azt a szerény komfortot sem tudtam nyújtani, a kis különszobát. Egyre gyakrabban kellett igénybe venni a haldokló betegek elkülönítésére. Rögtön megtalálta Bandi a megfelelő elnevezést: „létszámcsökkentő szoba”. Légzési állapota folyamatosan romlott, egyre többször szorult légzési intenzív ellátásra. Bántotta, hogy „elhagyott”. Amikor csak tehette, lejárt hozzánk „panaszkodni”. Próbáltam nyugtatni, hogy jól választott, hiszen a másik osztályon jobb a felszerelés, jobbak az ápolási feltételek. Legyőztem tehát orvosi hiúságom, de ez sem használt. Egy levelét őrzöm, nehezen olvasható, zaklatott írással:
„Kedves Lacikám! Talán te megértesz, amit mondani akarok; hiszen a megértés a ‘kenyered’. Egy ember sorsa más dolog és egy orvos hivatása is más dolog. Két év óta Te mindent megteszel, hogy ‘gatyába rázzál’ – és én tudom, hogy ez nem fog menni. Ne értsél félre – nem tévesztem össze sorsomat és a lehetőségeimet! Így nem óhajtom az életet, sem rövid pórázon (tehát munka nélkül) és ilyen ‘szép’ szabad börtönben sem! Ez nem ‘életforma’, de ha az, akkor sem nekem való! Nekem van bátorságom tükörbe nézni, és látom, amit látok! Egy éve már, hogy úgy érzem, hogy a gégém szét lenne már roncsolva! Ha kettőt köhögök, elönt a forró verejték és utolsó dekáimat adom le! Az én úgynevezett gyógykezelésem kidobott energia az ablakon. Nem látom a végét semmiféle terápiának, csak az életem végét látom és – ami még fontosabb – élem át percről percre. Most a legjobb barátom egyike haldoklik (ha még él) és én sem érzem az elmúlt két évemet másnak, mint finomabb búcsúzásnak. Az én itteni ‘létemnek’ nincs ideje – és kérlek ne vedd rossz néven, ha lázadásomkor segítségedet kérem. Elegem van az 5 nap otthon, 4 hét itten arányaiból. Csak hogy óva legyen a szívem, ezért nem érzem már fontosnak ittlétem! Meghalni meg elkerülhetetlen itt vagy másutt. Nem bírom tovább a szanatórium tudatot! Gondolkozz, hogy mit lehet még tenni?
Ölellek: Bandi”

Persze nemcsak elszomorító, tehetetlenségemre figyelmeztető reklamációkat őrzök tőle. Tudott kedves, kamaszosan bájos lenni. Egyszer elmondtam, hogy valami új törekvésemet nemcsak nem értik, de még támadják is. Ne törődjek vele, intett: „Senki sem lehet protézis a saját hazájában.”

Tele volt szeretettel, hálával a kollégái, régi barátai iránt – ezt az életrajzi törmelékek emlékezései mutatják. Sok levelét, kiállításmeghívóját őrzöm, sok szellemes kiszólással – „Szeretetgyűjteményemben” 34 Bálint-kép van (most már az egész katalogizálva, hogy megmaradjon és együtt maradjon), sok grafikája, fotója, nyomata „tárlóban”. Külön is kedvesek ajándék képei, melyeket dedikált. Nagyon hálás volt a budakeszi szanatóriumban 1961-ben megrendezett „tbc”-s kiállításon való szerepléséért. Fegyelmi eljárás indult, amiért őt, a „disszidenst” is kiállítottuk. Azt üzente, hogy nemcsak az ötlet, a civil kurázsi is tetszett neki. Még 1961 májusában két ibizai képet küldött Párizsból. 1962-től, hazatérte után minden karácsonyra adott képet, 1975-ben hármat is. Többnyire dedikálta őket. Az év vége c. képének dedikációja: „Drága jó Levendeléknek karácsonyra, az év végén és az én végem előtt”. Vagy feleségemnek küldött 1948-ból való Don Quijote c. képének dedikációja: „Levendel Marinak hálával, amiért a sok fájdalomból legalább egyet, a jobb vállamból kiügyeskedett, ami marad az jó lesz és elég a mazochizmusomnak. Kellemes ünnepeket. Bálint Bandi.”
Az utolsó kép, amit kaptam tőle 1985 karácsonyán, négy hónappal halála előtt, a Képszonettek (1972–1985). Rá emlékezve, az 1987-ben az Akadémiai Kiadónál megjelent alkohol-könyvem borítóját ez a kép szépíti, mint ahogy az 1972-ben Mezeivel közös, 1976-ban Lakatos Máriával közös könyvünk borítólapjára is nagyon jellegzetes Bálint-grafikát készített.
Most, a megemlékezésre készülve újra elolvastam az Életrajzi törmelékek c. könyvét. Számomra is döbbenetes terjedelemmel és intenzitással terpeszkedik rá életvitelének és életélésének nagy, egymásra utaló talánya. A betegségét, a halálfélelmét elhárítani akaró tünetburjánzást valamiféle zseléalvadék fogja egybe. Ez jut eszembe, mert nem olyan strukturált, megfogható, mint egy szomatikus betegségfolyamat, egy súlyos tuberkulózis, egy igazi asztma. Bálint Bandival szemben alulmaradtam: ezen a zselészerűségen a „szeretet terrorja” sem tudott hatékonyan változtatni. Küzdelmünk jellege az iszapbirkózás műfajába kívánkozik. Idézett levelében arra kért, gondolkozzam, mit lehet még tenni?
Akkor nem tudtam. Azóta közelebb kerültem visszavonulásnak tartott montázskorszakának értéséhez, melyet Bandi is a lemondás műfajának nevezett. Nem az olajfesték, a terpentingőz volt itt a lényeg, hanem a lemondás az oldó és feloldó színekről, a személyiség új egyensúlykeresése egy még elviselhetőbb szinten. Azóta többet tudunk a montázsszemélyiségről is. Ha a montázskorszak és montázsszemélyiség összefüggését akkor megértem – talán még lehetett volna tenni valamit? Időnk elfogyott.

Kritika, 1994/11.




Jakovits József kiállítására

Szokatlan, rendhagyó kiállítás megnyitásának vagyunk résztvevői. A kiállító művész, Jakovits József nincs jelen. Amerikában él. Nem az érvényesülés vágya sodorta oda, nem is a politikai disszidensek közösségi kötődésének gyengesége vagy közéletünk feszültségeinek egyéni sorsra áthangolt megoldási kísérlete, hanem az értetlenség és érdektelenség. Szemében mindez áttörhetetlennek bizonyult. Emberi, művészi létezése ellehetetlenült, és úgy érezte: számára a világ a távozás és az öngyilkosság alternatívájára zsugorodott. Életerejének, lelki egészségének köszönhető, hogy a kisebbik rosszat választotta. Eltűnése körünkből, kiszakadása művészeti életünkből veszteség és figyelmeztető jel, hiszen egy eredeti, szüntelenül kísérletező művészegyéniség léthelyzete fokmérőként mutatja a társadalom progresszivitásának emelkedő vagy süllyedő szintjét. A magyar szobrászat vonulatát tekintve ez a makacs közhely talán még fokozottabban érvényes. Az örök fiatal Jakovitsnak, túl a 70. életévén, valójában a gyűjteményes kiállítására kellett volna összegyűlnünk – helyette „élet- és művészmentő” kiállítása nyílik ma itt. Negyedszázada vagyok szemtanúja Jakovits József életútjának, kemény, férfias küzdelmének. A munkásból lett avantgárd művész különösen nehéz útkeresésében kialakult művészi erkölcse, felelősségérzete, szabadságigénye és elkötelezettsége előbb kíváncsivá, majd tisztelő hívévé tett. Benne megtaláltam azt a művész-értelmiségit, aki nemcsak a teljes nincstelenséget és dicstelenséget képes elviselni, hanem az alkotó ember számára szinte a létezéssel egyenértékű önkifejtés lehetőségét is kockára teszi, ha belső művészi, emberi etikája ezt kívánja. Ugyanakkor Jakovits hite, alkotókedve elnyűhetetlen. Legutóbbi levelében írja: „Már évek óta arra gondolok, hogy mindennek megvan az ideje. Még a legnagyobb ellenállást is megtöri valami. Ezt igazolják a szellemi-fizikai felfedezések: Leonardo hiába akart repülni. Ma meg városokról beszélnek a világűrben. Már eszembe is jutott, mit lehet ott csinálni. Feloldani azokat a RIDEG formákat, ami ezt az egész űrrepülést uralja.” Miért kötődöm művészetéhez? Mert mindennapi munkámban is egyre jobban érzékelem azt a humándeficitet, amely a kultúra és civilizáció aszinkróniája miatt a mai embert fenyegeti. Azokra a pszichikai szükségletekre célzok, melyeket legkényelmesebben a vallásos hit csillapít. A vallás persze drága áron adja az enyhülést, mert az ember egész személyiségét, szellemi szabadságát követeli cserébe. Pedig az embernek egyaránt van szüksége a hitre, a kételkedésre és a tagadásra. És minthogy világnézetet, ideológiát nem adom-veszem alapon cserél az ember, marad a nehezebb út, a személyes hit építése. Ehhez az építkezéshez nemes, maradandó elemeket kínál a modern művészet, mely egyszerre táplálkozik az emberiség kulturális hagyományaiból, az ősi kultikus gyökerekből és a mai agyoncivilizált élet szorongató élményeit is érzékelő, a szürrealizmusig táguló valóságlátásból. Jakovits emberközpontú, ha úgy tetszik, antiabsztrakt művészete tudatosan száll szembe a modern élet dehumanizációs nyomorával. Küzdelme még az olyan orvost is megtámogatja, aki tudja, hogy az ember jóval több annál a szomatikus rendszernél, mely a beszűkülő orvosi gyakorlat tárgya. A teljes ember a maga összetettségében szinte megközelíthetetlenül bonyolult. A művész Jakovits ezért nem áll meg a látványnál, hanem élők és élettelenek eredetét kutatja, hasonlóan ahhoz az orvoshoz, pedagógushoz és mindenkihez, akit ember- és világlátásában ez a genetikus szemlélet irányít.
Mikor Jakovits tizenöt évvel ezelőtt elment, kimondatlanul is rám hagyott, megerősített egy gondolatot, egy fájdalmasan eleven közhelyet: a közömbösség bűn. Jakovits „hagyatéka” számomra azonban nemcsak belső parancsot, hanem örömforrást is jelentett. Együtt élhettem – évről évre gyarapodó számú – itt látható szobraival. Ezek az alkotások eleven hatóerőt sugároznak a maguk meghökkentő formáival, szemérmetlen, ízlésrobbantó erejükkvel, barokk-szürrealizmusukkal, és formálják, erősítik, tágítják azt, aki nem zárkózik el hatásuk elől. Kicsi füvesasszonyok módjára, tapasztalás alapján javaslom Önöknek azt a fajta művészeti élményt, amit ezúttal Jakovits alkotásai kínálnak. Engedjék közel Magukhoz, és nem fognak csalódni.

Elhangzott 1980. március 30-án Hatvanban, a Hatvany Lajos Múzeum Jakovits-kiállításának megnyitóján.
(Kortárs, 1980. XXIV. 9. sz. 1499-1500. old.)