Dr. Levendel László
(1920-1994)
„Én is orvos leszek – mesélt kisgyerekkori fogadkozásáról a halála előtti évben készült portréfilmben –, de én a szegények orvosa”. A szegényeké, a hajléktalanoké, az alkoholistáké, a legsérültebbeké – vagyis mindenkié. És amikor a film végén a rendező-riporter azt kérdezte: ki Levendel László? Hogyan lehet ezt megfogalmazni?, pici megdöbbenés és tűnődés után a találékonyság örömével felelte, hogy egy csóró srác, akit az élet rászorított, hogy mindig többet teljesítsen... S valóban: megszállottan készült az orvosi pályára.
Amint túlélte a munkaszolgálatot, a bori koncentrációs tábort, az „erőltetett menet”-et és 1944 végén Baján megszökött, a már felszabadult Szegedre gyalogolt, és mindenekelőtt beiratkozott az egyetemre. 1948-ban, a forradalom centenáriumán az ország legkiválóbb egyetemistájaként jutalmazták, sub laurae almae matris doktorrá fogadta az egyetem; 1951-ben, a koncepciós perek idején mégis büntetésképpen kezdte orvosi pályáját: a jobbára gyógyíthatatlan tüdőbetegeket ápoló Hódmezővásárhely melletti Kútvölgyre helyezték. Naponta látott fiatal embereket meghalni, méghozzá a rettegett sugárvérzés kíséretében, és érezte az orvos iszonyatos tehetetlenségét – ugyanakkor ez volt a tuberkulózis gyógyításának „nagy korszaka”, és a tüdőgyógyászat lett az orvosi szakma „sikerágazata”. Az élet végletességeit tapasztalva és megértve – diagnosztizálva! – mindig a legnehezebb utat választotta: a szembefordulást. Ha a tuberkulózis súlyosan fertőző betegség, miért lesz bár fertőzött, mégsem beteg az egyik ember, és miért betegszik meg a másik? Ha a nagy hatású gyógyszerek annyi esetben segítenek, miért nem gyógyítható meg mindenki? Logikus kérdések, ma már elkerülhetetleneknek is tűnnek, holott makacs lázadás volt ez a mindenféle kényelmetlenséget hárító magatartás és a könnyen jövő diadal ellen.
1952-től haláláig az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézetben dolgozott. Az ötvenes évek derekán meggyőződése lett, hogy pszichológus munkatárssal, alaposabb személyiségtani ismeretekkel „kicsikarhatja” az együttműködést a saját gyógyulásukat nem segítő betegektől is. Mezei Árpáddal, az Európai Iskola egyik teoretikusával dolgozott, és Mezei révén ismerte meg a képzőművészeti műhely még élő, de szellemileg-egzisztenciálisan ellehetetlenített alkotóit: Anna Margitot, Bálint Endrét, Jakovits Józsefet, aztán Gyarmathy Tihamért, Ország Lilit. Megismerte és megszerette őket, némelyiküket hosszú évekig, évtizedekig gyógyította – és aztán megszerette, mert megértette a művészetüket is. Levendelné Lakatos Mária főorvos mellett gyógytornászként ugyancsak a szanatóriumban dolgozott Kövesházi Ágnes (Kövesházi Kalmár Elza lánya), az egykori Madzsar Alice szervezte mozgásművészeti stúdió táncosa – Levendelék az ő közvetítésével ismerték meg – és gyógyították – Palasovszky Ödönt, majd Kassák Lajost, találkoztak Dési Huber István és Derkovits Gyula özvegyével; egyik művész a másiknak „ajánlotta” Levendel doktort, ő pedig – ahogy Dávid Katalin művészettörténész a Levendel-gyűjteményből 1998 júniusában a Szentendrei Képtárban rendezett kiállítás megnyitóján mondta – „olyan orvos volt, aki meggyőződéssel tudta, hogy minden betegség csak akkor gyógyítható, ha az egész embert, testet és lelket egyaránt meggyógyítja... ez a tudása vonzotta hozzá a kultúra legérzékenyebb és ezért talán legsérülékenyebb hordozóit, a művészeket. És nem véletlenül éppen azokat a kiemelkedő személyiségeket, akiket negyven éven át hengerelt, taszított vissza, a művész legrettenetesebb sorsára, a nyilvánosságtól elzárásra ítélt a kultúrpolitika... Egymásra találtak.”
1961 elején Levendel doktor kiállítást szervezett az „intézetben ápolt művészek” munkáiból a Korányi szanatóriumban. A 22-es autóbusszal oda zarándokló tömeg nagyon is jól érzékelte, hogy az „ürügy”-et a védelmezés-gyógyítás jogáért lázadni, szívósan harcolni kész orvos találta ki, hiszen például az akkor még disszidens Bálint Endre képei is láthatóak voltak.
A Levendel-gyűjtemény így nem is gyűjtemény a fogalom szokványos értelmében. Nem egy tehetős műértő, műpártoló vásárolta és kerítette egybe a műveket. A képek és szobrok mindegyike az ő számára választódott ki; Dávid Katalin szavaival: „vajon fölmérte-e valaha is a tudományos irodalom, hogy az 50-60-70-es években a művészeknek hány alkotása csak azért születhetett meg, mert mögöttük állt az orvos-barát? Az ő szerepe része a korszak művészettörténetének... Nem úgy részese ő ennek, ahogy vissza az évszázadokban a mecénások voltak. Egyszerűen azért, mert egészen mást csinált, mert egészen más körülményekről volt szó. Nem elsősorban kenyeret kellett adni a művészeknek, bár adódott ilyen helyzet is, hanem kezet, hogy az ecsetet és vésőt legyen erejük megfogni, és emellett, ami szinte lehetetlennek tűnt, közönséget és szeretetet, és annak tudatát, hogy kultúránknak létszükséglete az ő tevékenységük... a művészek maguk részt akartak venni Levendel László életében, helyet foglaltak otthonában, miliőt teremtettek számára”.
(1920-1994)
„Én is orvos leszek – mesélt kisgyerekkori fogadkozásáról a halála előtti évben készült portréfilmben –, de én a szegények orvosa”. A szegényeké, a hajléktalanoké, az alkoholistáké, a legsérültebbeké – vagyis mindenkié. És amikor a film végén a rendező-riporter azt kérdezte: ki Levendel László? Hogyan lehet ezt megfogalmazni?, pici megdöbbenés és tűnődés után a találékonyság örömével felelte, hogy egy csóró srác, akit az élet rászorított, hogy mindig többet teljesítsen... S valóban: megszállottan készült az orvosi pályára. Amint túlélte a munkaszolgálatot, a bori koncentrációs tábort, az „erőltetett menet”-et és 1944 végén Baján megszökött, a már felszabadult Szegedre gyalogolt, és mindenekelőtt beiratkozott az egyetemre. 1948-ban, a forradalom centenáriumán az ország legkiválóbb egyetemistájaként jutalmazták, sub laurae almae matris doktorrá fogadta az egyetem; 1951-ben, a koncepciós perek idején mégis büntetésképpen kezdte orvosi pályáját: a jobbára gyógyíthatatlan tüdőbetegeket ápoló Hódmezővásárhely melletti Kútvölgyre helyezték. Naponta látott fiatal embereket meghalni, méghozzá a rettegett sugárvérzés kíséretében, és érezte az orvos iszonyatos tehetetlenségét – ugyanakkor ez volt a tuberkulózis gyógyításának „nagy korszaka”, és a tüdőgyógyászat lett az orvosi szakma „sikerágazata”. Az élet végletességeit tapasztalva és megértve – diagnosztizálva! – mindig a legnehezebb utat választotta: a szembefordulást. Ha a tuberkulózis súlyosan fertőző betegség, miért lesz bár fertőzött, mégsem beteg az egyik ember, és miért betegszik meg a másik? Ha a nagy hatású gyógyszerek annyi esetben segítenek, miért nem gyógyítható meg mindenki? Logikus kérdések, ma már elkerülhetetleneknek is tűnnek, holott makacs lázadás volt ez a mindenféle kényelmetlenséget hárító magatartás és a könnyen jövő diadal ellen.
1952-től haláláig az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézetben dolgozott. Az ötvenes évek derekán meggyőződése lett, hogy pszichológus munkatárssal, alaposabb személyiségtani ismeretekkel „kicsikarhatja” az együttműködést a saját gyógyulásukat nem segítő betegektől is. Mezei Árpáddal, az Európai Iskola egyik teoretikusával dolgozott, és Mezei révén ismerte meg a képzőművészeti műhely még élő, de szellemileg-egzisztenciálisan ellehetetlenített alkotóit: Anna Margitot, Bálint Endrét, Jakovits Józsefet, aztán Gyarmathy Tihamért, Ország Lilit. Megismerte és megszerette őket, némelyiküket hosszú évekig, évtizedekig gyógyította – és aztán megszerette, mert megértette a művészetüket is. Levendelné Lakatos Mária főorvos mellett gyógytornászként ugyancsak a szanatóriumban dolgozott Kövesházi Ágnes (Kövesházi Kalmár Elza lánya), az egykori Madzsar Alice szervezte mozgásművészeti stúdió táncosa – Levendelék az ő közvetítésével ismerték meg – és gyógyították – Palasovszky Ödönt, majd Kassák Lajost, találkoztak Dési Huber István és Derkovits Gyula özvegyével; egyik művész a másiknak „ajánlotta” Levendel doktort, ő pedig – ahogy Dávid Katalin művészettörténész a Levendel-gyűjteményből 1998 júniusában a Szentendrei Képtárban rendezett kiállítás megnyitóján mondta – „olyan orvos volt, aki meggyőződéssel tudta, hogy minden betegség csak akkor gyógyítható, ha az egész embert, testet és lelket egyaránt meggyógyítja... ez a tudása vonzotta hozzá a kultúra legérzékenyebb és ezért talán legsérülékenyebb hordozóit, a művészeket. És nem véletlenül éppen azokat a kiemelkedő személyiségeket, akiket negyven éven át hengerelt, taszított vissza, a művész legrettenetesebb sorsára, a nyilvánosságtól elzárásra ítélt a kultúrpolitika... Egymásra találtak.”
1961 elején Levendel doktor kiállítást szervezett az „intézetben ápolt művészek” munkáiból a Korányi szanatóriumban. A 22-es autóbusszal oda zarándokló tömeg nagyon is jól érzékelte, hogy az „ürügy”-et a védelmezés-gyógyítás jogáért lázadni, szívósan harcolni kész orvos találta ki, hiszen például az akkor még disszidens Bálint Endre képei is láthatóak voltak.
A Levendel-gyűjtemény így nem is gyűjtemény a fogalom szokványos értelmében. Nem egy tehetős műértő, műpártoló vásárolta és kerítette egybe a műveket. A képek és szobrok mindegyike az ő számára választódott ki; Dávid Katalin szavaival: „vajon fölmérte-e valaha is a tudományos irodalom, hogy az 50-60-70-es években a művészeknek hány alkotása csak azért születhetett meg, mert mögöttük állt az orvos-barát? Az ő szerepe része a korszak művészettörténetének... Nem úgy részese ő ennek, ahogy vissza az évszázadokban a mecénások voltak. Egyszerűen azért, mert egészen mást csinált, mert egészen más körülményekről volt szó. Nem elsősorban kenyeret kellett adni a művészeknek, bár adódott ilyen helyzet is, hanem kezet, hogy az ecsetet és vésőt legyen erejük megfogni, és emellett, ami szinte lehetetlennek tűnt, közönséget és szeretetet, és annak tudatát, hogy kultúránknak létszükséglete az ő tevékenységük... a művészek maguk részt akartak venni Levendel László életében, helyet foglaltak otthonában, miliőt teremtettek számára”.